Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Itt vagyok

 

 

A Tudatos Örömgyűjtésről – és az életről

 

 
ÉN ITT VAGYOK

 

 Az elmúlt két és fél évben csupán néhányszor kattintottam rá saját weboldalamra, ami a tudatos örömgyűjtésről szól. Aztán odáig jutottam, hosszú időre még el is felejtettem ezt a kedves gyermekemet. S ha néha mégis eszembe jutott, hogy bő két éve kitaláltam, létrehoztam és felvállaltam valamit, ami belőlem van, aki én vagyok, rá sem mertem kattintani, meg sem mertem nézni. Annyira eltávolodtam tőle, magamtól, attól az énemtől, aki szerettem volna lenni, hogy képtelen voltam szembesülni vele - magammal.

 Pedig milyen szép címmel búcsúztam: „Ragyogás”, „Nevess”. De volt valami a címszavak   mögött, ami megpecsételte a sorsomat egy időre: „kitöröltem az eredeti cikket…”. Kitöröltem, megmásítottam valamit, amit leírtam. Egy  gondolatot, amit megfogalmaztam, egy tapasztalatot, egy érzést, ami megérintett, ami megsebzett talán. Mert úgy gondoltam, éreztem, ez nem egyeztethető össze azzal a tökéletessel, amire vágytam. Amikor elhatároztam a weblapom indítását, és megtaláltam végre azt a címet neki, ami kifejezte a vágyamat, s amiről úgy gondoltam, felkelti másokban is a kíváncsiságot az olvasására, az volt a célom, hogy megmutassam, hogyan teremtek én az életemben jó dolgokat. Voltam annyira naiv, és azt gondoltam, lehetek folyamatosan tudatos, és lehetek folyamatosan örömgyűjtő. Mert az örömök ott vannak, csak észre kell vennünk, és ha nincsenek, hát meg kell keresnünk magunkban, a szűkebb és tágabb környezetünkben – és ennyi. Majd amikor belekerültem egy új élethelyzetbe, és ezzel együtt robbanásszerűen új és másfajta ingerek is értek, akkor

   azon csodálkoztam, miért nem tudok tudatos lenni, és hol vannak az örömeim!

 

  Két és fél év, majdnem három év kellett ahhoz, hogy leírjam, le merjem írni, amit most lefogok. Nincs folyamatos tudatosság. És bár folyamatosan teremtünk – akaratlanul is, percről percre, pillanatról pillanatra -, nem mindig a tökéleteset sikerül kihoznunk magunkból. A harmadik, hogy semmire sem megyünk vele, ha úgy teszünk, mintha nem fájna az, ami fáj, mintha nem vennénk észre a hazugságokat, hamisságokat, a csalásokat, az övön aluli ütéseket, a kritikát, a bántást. 

  Igen, az utolsó, eredeti bejegyzésem arról szólt, mennyire csalódott vagyok valamiért, ami ott ért, ahol éppen voltam. Csak néztem ki a fejemből, és elcsodálkoztam, elsősorban magamon: hol van a lendület, hol van az ötlet, hol van a szenvedély, ami továbbvisz, felkap, átölel, és újabb, frissebb gondolatokat ad?! Valahol eltűnt. Csak néztem magam elé, s hiába jegyeztem le annyi mindent, hiába cikáztak a fejemben a gondolatok: az örömeidre figyelj, hiszen azok is ott vannak, úgy tettem, mintha nem akarnám tudomásul venni azt, amit látok, hallok, szagolok, ízlelek, tapintok. Kiadtam a parancsot a testemnek, az érzékszerveimnek: - Ne lássatok, ne halljatok, ne szagoljatok, ne ízleljetek, ne tapintsatok! Mert az nincs, biztos rosszul látod, azt nem érted jól, mert te nem hallod jól, a te szaglásod rossz, a szar illatos, és hiába fogsz, úgy is keveset markolsz, semmit nem érzel, semmit, csak a hiányt.

   Amikor megsemmisítettem azt a gondolatomat, az érzést, hogy ahol öröm van, ott fájdalom is van, ahol jóság van, ott gonoszság is, ahol igazmondás van, ott hazudozás is, ahol ölelés van, ott taposás is, belekerültem egy örvénybe. Az örvény arról szólt: nem akarom látni azt, ami van: a VALÓSÁGOT. S ezzel megteremtettem és erősítettem egyfajta igazságot: az egyik oldalt. A másik már megvolt: az örömök. De mivel tagadtam a kettő együtt létezését, az egyik csak egyre kiabált: itt vagyok, itt vagyok, én is vagyok, itt vagyok. Végül csak Ő lett: az egyik, majd az Egy. Nem tudtam másra fókuszálni, csak rá. Ott kiabált folyamatosan, ugrált, mint a bohóc, mutatta a sapkáját, kihúzta a varázspálcáját, a nyulat, a kendőt… s kiabálta: van még, van még, van más is. És mindig ott volt még valamiben, még valakiben….

      Mert láttam és hallottam embereket elrohanni a másik mellett – felcsapott fejjel, odavetett, hetyke köszönéssel.

      Mert hallottam embereket, akik azt mondták, majd feljössz, ha valamit akarsz, és kérdezel.

 
    Mert hallottam öklöt lecsapódni magam előtt hajnalban, és az ökölhöz tartozó  hangot is hallani: miért ül itt ilyen mogorván?

 

 
    Mert hallottam ugyanezt az embert, aki három lépéssel később már azt híresztelte, milyen mogorva, kiállhatatlan vagyok.

 

 
   Láttam busznyi embert maga elé meredni hajnalban, tompán, érzéketlenül, némán.

 

     Mert hallottam őket némán beszélni, sírni: elvették az álmukat, s még örülnek, mert dolgozhatnak.

     Láttam és hallottam embert, aki minden héten templomba jár, de szisztematikusan üldözte a másikat szóval, tettel. Mint a vércse, úgy szállt rá embertársaira: ne tedd ide, ne rakd oda, ne lépj ide, ne gyere oda, nem a te helyed, vidd haza. Nem adom kölcsön, mert nem azért találtam.

          Mert láttam mosolygó embereket zsebre dolgozni, majd ugyanazt az embert segítségért kiabálni: „lopnak tőlem, már megint loptak tőlem!”.

 

      Láttam családokat elszakadni, majd a volt feleséget taccsra tenni, a gyerekeket félredobni. Láttam, látom a gyerek szemét: már nem is fáj neki. Úgy tesz, ahogy én tettem az utolsó bejegyzésemmel: az nincs is, így a jó, s ha nem, úgy sem tudok változtatni.

  Mennyi mindent láttam, hallottam, éreztem!

 Mennyi mindent. De csak a negatív, helyesebben az egyik oldalt vettem észre. Ráadásul ezek kilencven százaléka nem is rólam, nem is nekem szólt. Egy másik ember problémáját, beállítódását, szokásait magamra vettem. Sok ember problémájáról azt gondoltam, ez nekem szól, rólam. Pedig nem! De erről később.

  A lényeg: ahol ott van a másik oldal, megtalálható az egyik is. Ha nem fogom be a szemem, nem fordítom el a fejem, mintha nem látnék, nem dugaszolom be a fülem, mintha nem hallanék, nem teszek úgy, mintha nem éreznék, ha felvállalom az érzéseimet, és eldöntöm, a kettőből én melyiket erősítem magamban, magamért, akkor léphetek. Mert van:

 

JIN ÉS JANG

 

 

  FEKETE ÉS FEHÉR

 

  VÖRÖS ÉS FEKETE

 

  FEHÉR ÉS VÖRÖS

 

  VIHAR ÉS SZELLŐ

 

  SIMOGATÁS ÉS VERÉS

 

  SZÉP SZÓ ÉS ÜVÖLTÉS

 

  MOSOLYGÁS ÉS ÁRULÁS

    Soroljam? Sorold Te! Nem ígérek gyakorlatokat, nem mondom, hogy minden nap írok majd, sőt azt sem, hogy csupa színes lufit fogok a kezemben a pitypangos mezőn, ahol tündérek és angyalok mesélnek álom életekről. De azt ígérhetem, hogy időközönként mesélek színes lufikról, amiket úgy szorítok, mintha csak az enyémek lennének. Pedig nem. Mesélek róluk, hadd pukkadjanak ki, vagy hadd repüljenek tova, hogy továbbregélhessenek másoknak is. És mesélek a pitypangos-pipacsos mezőkről is, ahol a szellő és a virágok simogatják az arcomat, a gondolataimat, a vágyaimat, a jó érzéseimet, hogy támogassanak. És mesélek tündérekről is, meg angyalokról is, akik tudnak egy mesét az ÉLETRŐL.

 

Ez lesz az én gyakorlatom. Ha van kedved, bekapcsolódsz, s ha nincs? Az sem baj. Én itt vagyok.          

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.